Volt egyszer egy csapat - És vele együtt egy bajnoki bronzérem az 1978/79-es idény végén, valamint két Magyar Kupa győzelem 1977-ben és 1980-ban. De nemcsak hazai szinten értek el sikereket ekkor a DVTK legendái, hanem a nemzetközi porondon is megállták a helyüket, hiszen az azóta már megszűnt KEK-sorozatból a Besiktas-t, az UEFA-kupából pedig a Rapid Wien-t és a Dundee United-et is búcsúztatták. A feledhetetlen időszaknak részese volt Teodoru Borisz, aki rendre a védelemben kapott szerepet. Kilenc, első osztályban lejátszott éve alatt 155 mérkőzésen húzta magára a piros-fehér mezt - ezzel az előkelő 20. hely az övé a Diósgyőr-játékosainak örökranglistáján - , öt alkalommal pedig a gólszerzők közé is feliratkozott. Az NB II-es, a Magyar Kupa és az európai kupaküzdelmeket együttvéve 333 találkozón futott ki a pályára diósgyőriként. Soha nem viselte más egyesület dresszét, levezetésképpen alacsonyabb osztályban sem futballozott.

Mivel foglalkozik mostanság?

- Egy borozót bérlek a Szentpéteri kapuban, egy héten kétszer pedig edzést tartok Diósgyőrben az U7-es korosztálynak.

Emlékszik még az első DVTK-ban lejátszott meccsére?

- 1975 szeptemberében, Salgótarjánban léptem pályára először a Diósgyőrben. Igaz csak csereként küldött pályára az edzőnk, Szabó Géza, de tizenhét évesen emiatt egyáltalán nem bánkódtam.

Az NB I-ben öt gólt szerzett, sorrendben a Haladás, a Győr, a Zalaegerszeg, az MTK és a Videoton kapujába talált be. Biztosan nem nehéz kiválasztani a legemlékezetesebbet.

- Számomra egyértelmű, hogy a ZTE elleni gólom a favorit, hiszen akkor egy csapatban játszottam az öcsémmel, Vaszilisszel (évek óta az MTK pályaedzője, korábban a Várhidi-válogatott pályadzője. a szerk.) és mindketten gólt szereztünk, a 4-0-ra megnyert találkozón.

Az öccsével az első kupadiadalon kívül a többi feledhetetlen sikernek szintén együtt örülhettek. Tudna választani az érmek közül?

- Lehetetlen. Remek csapatunk volt, nagyszerű játékosokkal, nagyszerű edzővel. Szabó Géza kihozott belőlünk mindent, amire képesek voltunk. Akadtak nekünk is vereségeink, de amelyik ellenfél legyőzött minket, az már a lefújás után félt a legközelebbi diósgyőri fellépéstől. Amely csapat itt ellenünk pályára lépett, annak nem volt kegyelem, nem csoda, hogy számos gárda szívesen elkerülte volna a Miskolc feliratú várostáblát. A keretet csupa olyan futballista alkotta, akik miskolciak vagy környékbeliek voltak, így nemcsak a csapat, hanem a város győzelméért is hajtottunk. Ezt nagyon hiányolom a mostani labdarúgásból.

Ön szerint mi hiányzik még a mai fociból?

- Nagyon összetett dolog, de minden a fiataloknál kezdődik. Először is, borzasztóan kevés ma Magyarországon az igazolt játékos. Aztán, ha azokra a fontos tényezőkre gondolok, amik a mi sikereinket is okozták, akkor azt mondom, hogy hiányoznak például a gyerektoborzók. Sok ilyen válogatót kéne szervezni, amivel a szülők figyelmét is fel lehetne hívni, hogy érdemes a gyerekeiket elhozni focizni. Nekünk, edzőknek pedig lenne lehetőségünk kiválasztani a tehetséges kicsiket. A másik járható út a játékos megfigyelés. Aki nem tud a megye valamelyik kisebb településéről eljönni Miskolcra és ott rúgja a labdát, viszont van érzéke a játékhoz, azt egy megfigyelőnek kéne felkutatni és meggyőznie arról, hogy nemcsak Diósgyőrben focizhat, hanem iskolába is ide járhat. Így került hajdanán hozzánk szegény Borostyán Misi Edelényből vagy Fükő Sanyi Ózdról. Emellett nagyon sokat és keményen kell dolgozni. Nekünk olyan erőnlétünk volt, hogy az általunk diktált tempótól valamelyik ellenfél már a tizedik percben levegőért kapkodott.

Hogyan gondol vissza a nemzetközi porondon lejátszott meccsekre?

- Olyan csapatokkal találkoztunk, amelyek abban a korban is meghatározó szerepre, hírnévre tettek szert az európai futballban. Viszont amilyen körülmények között azok a gárdák készültek, már akkor húsz-harminc éves lemaradásunk volt velük szemben. Egyedül az akkori, törökországi viszonyokat nem nevezném bámulatosnak. Viszont Kaiserslauternben vagy Glasgowban csak ámultunk, milyen külföldön futballistának lenni. Hogy történetek idézzek fel: valahol meccs után fürödni akartunk, de hirtelen elkezdett rázni a kád. Azt hittük áram van belevezetve, mire megnyugtattak, hogy csak masszázskádban ülünk. De említhetném személyes találkozásból a Real Madridot is. Akkor Di Stefáno volt az edzőjük és egy mallorcai nemzetközi tornára utazván, a repülőtéren futottunk beléjük. Sose felejtem el: mi álltunk ott rövidnadrágban, szatyorral a kezünkben, ők meg hófehér öltönyben vonultak végig mellettünk, természetesen külön bánásmódot kapván. Nem véletlenül hívják őket ,,királyi gárdának".

Számos kiváló támadóval találkozott a pályán. Kivel gyűlt meg leginkább a baja?

- Egy portugáliai barátságos meccsen a Sportinggal csaptunk össze, ahol Jordao-t kellett semlegesítenem. Iszonyú gyors volt, így inkább úgy semlegesítettem, hogy futóversenyek helyett nem hagytam neki szabad területet.

A magyar labdarúgók közül kit tart a legjobbnak?

- Akiket láttam vagy játszottam ellenük, nem tudnék választani, pusztán neveket sorolnék: Albert, Nyilasi, Törőcsik, Ebedli, Détári, Izsó, Váczi, Csapó, Mayer, Róth. Végtelen a sor a kiemelkedő képességű futballisták között. De mondhatnék több játékost a sikercsapatunkból is, kezdve a kapuban Veréb Gyurival, a védelmünket meghatározó Salamon Józsival, a nagy munkabírású középpályásokkal, Oláh Ferivel vagy Tatár Gyurival, akik annyi gólt rúgtak, amennyivel ma egy csatár gólkirályi címet szerez az első osztályban. Borostyán Misinek, ha olyan hangulata támadt, egymaga meccseket döntött el.

Számos szép emlék mellett akad Önben hiányérzete valami miatt?

- Szalonikibe lett volna lehetőségem szerződni egyszer, bánom, hogy akkor nem írtam alá azt a szerződést. De hát utólag mindig okosabb az ember-Sajnálom azt is, hogy a későn kapott magyar állampolgárságom miatt nem léphettem pályára abban az olimpiai válogatottban, amelyben kilenc játékos szerepelt közülünk, s 1979-ben a diósgyőri stadionban játszotta meccseit, tömött lelátók előtt. Térdsérülések, egy bokatörés és egy autóbaleset után, huszonkilenc évesen, fiatalon vonultam vissza. Talán a mai orvostudományt kellett volna átmenteni abba az időbe.

Gyarmaty Attila