Hogyan emlékszel vissza azokra az évekre, amikor még együtt rúgtátok a bőrt Vityával?

Kiser László: Együtt kerültünk Diósgyőrbe, még Palicskó Tibi bácsi idejében, és a teljes pályafutását követtem. Nagyon jó barátok voltunk, s vagyunk a mai napig. Az edzőtáborokban egy szobában laktunk, emlékszem, voltak furcsa dolgai, például az, hogy egy nap alatt minimum hatszor mosott fogat. Pedig akkor még nem volt nős! (felesége fogorvos - a szerk.)

Milyen volt egy csapatban játszani vele?

Kiser László: Egy oldalon voltunk, úgyhogy egészen közelről szemlélhettem a játékát. Szerettem együtt játszani vele, jól csinálta és csinálja ma is az átlépős és a húzogatós cseleket. Mindig nagy győzni akarással lépett pályára, hiszen élete a Diósgyőr. Boldog volt, ha felvehette a csapat címeres mezét. A közösségre is nagy hatással volt, összetartotta a gárdát, hozzáállásával, viselkedésével példát mutatott a fiataloknak. Később szélről középre került, de ott is remekül helytállt, ezt
bizonyítja, hogy mindig helye volt a DVTK-ban.

Melyik a legemlékezetesebb "Vitelki pillanat" számodra?

Kiser László: 1992-ben Budapesten játszottunk osztályozót az élvonalban maradásért a BKV csapatával. Az első meccsen, hazai pályán 2:1-re nyertünk. A visszavágón Vitya góljával győztünk 1:0-ra. Emlékszem, a félpályánál megkapta a labdát, elindult az ellenfél kapuja felé, kicselezett mindenkit és húsz méterről bődületes gólt ragasztott a felső sarokba!

Mit kívánsz neki a civil életre?

Kiser László: Mivel nem szakad el a labdarúgástól, s az utánpótlásban dolgozik tovább mint a tehetségekért felelős szakmai igazgató, azt kívánom, találja meg a megye legtehetségesebb fiataljait és faragjon belőlük remek labdarúgót. Ez a feladat testhezálló, hiszen Vitya szeret a gyerekekkel foglalkozni. Emellett jó egészséget kívánok, és azt, hogy sokáig maradjon Diósgyőrben!