Szendrei Sándor (balra)


- Egyre több DVTK-szurkoló él külföldön, téged merre sodort az élet?
- Az Amszterdamtól 20 kilométerre található Haarlemben élek. Vállalkozóként dolgoztam Miskolcon, amikor 2010-ben egy közeli barátom ajánlatára a feleségemmel Hollandiában kaptunk állást egyazon cégnél. Azóta kinn élek, csak a nagyobb ünnepekre utazunk haza, emiatt mérkőzésen sem voltam Diósgyőrben öt éve. Most azonban sikerült úgy időzíteni a nyári szabadságot, hogy a helyszínen tudom megnézni a szombati meccset. Legutóbb is egy DVTK - Újpest találkozót láttam élőben, igaz azt a Puskás Ferenc Stadionban rendezték, egész egyszerűen nem hagyhattam ki a kupadöntőt. Amikor elkezdték a jegyárusítást, már az első este megvolt a helyem.

- Milyen a távolból szurkolni a DVTK-nak?
- Nem kellemes élményekkel váltam meg a csapattól, mert 2010-ben egy Nyíregyháza elleni hazai vereséget láttam utoljára a lelátóról, és ki is estünk a bajnokság végén. A visszajutást csak a barátok elmesélése alapján és az interneten keresztül tudtam követni. Azt követően viszont sikerült megoldani, hogy fogni tudjam a magyar televíziós csatornákat Hollandiában is, így az összes tévés meccset a régi hévvel, mezben, sálban szurkolva nézem, csak éppen másfél ezer kilométer távolságból. Élénken él még bennem a jelenet, hogy a kilencvenes évek elején vasárnap délután a lakótelep szélén található telefonfülkében dobáljuk a kétforintosokat a készülékbe, és a Déli Hírlap szerkesztőségétől próbáljuk megtudni, hogy mit játszott a DVTK Szarvason. Ehhez képes most az internetről azonnal tudok mindenről, mintha otthon élnék, csak hát meccsre nem tudok járni…

- Hollandia sok mindenről ismert, többek között a jó fociról. Kinek szurkolsz?
- A Diósgyőrnek! Hollandiában is szurkolói kártya szükséges a meccsnézéshez. Kétszer voltam meccsen, mióta itt élek, mindkétszer a vendégszektorból láttam a magyar válogatott 5-3-as kevésbé, és 8-1-es nagyon megrázó vereségét. A kinti meccsélmények is a magyar focihoz kötnek, egyre több magyar él a környéken, hétvégente össze szoktunk gyűlni diósgyőriek, debreceniek, fradisták és maratoni meccsnéző délutánokat tartunk, ahol természetesen ezerrel megy a zrika. És van már néhány holland barátom is, aki kezd jó útra térni, és az Ajax, Feyenoord, PSV helyett a DVTK iránt érdeklődik.

Meccsen Hollandiában


- A feleséged hogyan viseli a rajongásod?
- Katával egy DVTK - MTK meccsen ismerkedtem meg - a pontos dátumot is tudom: 2004. október 23. -, ami azért nagy szó, mert előtte egyáltalán nem, és azóta is talán három mérkőzésen volt kinn. Viszont teljes mértékben elfogadja, hogy a DVTK rajongója vagyok, aki képes egy kupadöntőért Magyarországra repülni, és otthon is a Diósgyőr meccseihez igazítjuk a programunkat.

Esküvői fotó - hol máshol? - a Diósgyőri Stadionban


- Hogy lettél DVTK-szurkoló?
- Homoky György barátom unszolására 1990 áprilisában mentem ki először a Diósgyőri Stadionba, a Kecskeméti SC ellen játszottunk gól nélküli döntetlent. Mint olyan sok szurkolót, először engem sem a játék szépsége ragadott meg, mert abból sokat nem láttam, hanem a lelátói hangulat, a szurkolás élménye, az összetartozás érzése. Később láttam jó mérkőzéseket, meg persze rosszakat is, de a szeretet, a hűség és a fanatizmus máig kitart.

- És ebből a sok mérkőzésből melyik a legemlékezetesebb?
- Szerencsére sokat mondhatnék, ebből hármat emelek ki: aki ott volt, annak élete végéig feledhetetlen élmény marad az Üllői úton aratott 4-3-as győzelem 1998 őszén. Nagyszerű mérkőzés, teli vendégszektor, diósgyőri győzelem, mi kell még több? Egy évvel korábban a III. Kerületi TVE elleni osztályozó, amiről a meccsen és az örömünnepen kívül az jut még eszembe, hogy a rossz idő miatt délelőtt lementünk az udvarra és a saját labdánkat ejtettük a földre és azon vitatkoztunk a barátokkal, mennyire pattan föl, és ilyen talajon le lehet-e egyáltalán játszani a találkozót. A legfrissebb a 2014-es Magyar Kupa-döntő, ami végül nem úgy alakult, ahogy szerettük volna, de a kilencvenedik percben érzett eufória kitörölhetetlen emlék.

- A csapat nyer, és a csapat veszít, de fontosak a játékosok is. Neked kik voltak a személyes kedvenceid?
- Mérkőzésből sem tudtam egyet kiemelni, hadd mondjak most is többet! Három korszak, három teljesen különböző egyéniség. A kezdetekkor Dancs Attila harcossága, majd Kulcsár Sándor gólérzékenysége fogott meg, nem bánnám, ha ma is lenne ilyen labdarúgónk. A harmadik Luque, akit élőben sajnos nem láttam játszani, de a tudása a képernyőn is átjött. Plusz egyként pedig maiak közül Antal Boti tartozik a kedvenceim közé.

- Vannak, akik inkább csendesebbek a mérkőzéseken, míg mások végigéneklik a meccset.. Te hová tartozol?
- Barátaimmal alapítottuk meg az Ultras nevű szurkolói csoportot, több idényen keresztül minden hazai és idegenbeli meccsen a helyszínen szurkoltunk a csapatnak. A 2004-es évet emelném most ki, amikor a DFC 2000. évi megszűnést követően újra az NB I.-ben indult a csapat, azonban az első hat mérkőzést sorra elveszítette. A „Minden meccs ajándék” szlogen jegyében a végsőkig kitartottunk, és egy nagyszerű tavasz végén még csak kiesési gondjaink sem voltak. Ekkoriban egy jó barátommal mi álltunk a dobok mögött, és diktáltuk az ütemet az énekekhez. Amiatt is emlékezetes ez az idény, mert a csapatból több játékossal is baráti viszonyba kerültem.

A dobnál: Szendrei Sándor


- Aki beszélt már legalább öt percet egy szurkolóval, az biztosan hallott egy sztorit. Te mit szoktál mesélni?
- Mindenkinek csak ajánlani tudom az idegenbeli meccseket, a hosszú utazások során életre szóló barátságok köttetnek, a sok élmény megéri azt a néhány forintot és a fáradtságot. A sok kaland közül hirtelen kettő jut eszemben. Az egyik Honvéd elleni meccsre már előző nap elutaztam, ezért a Bozsik Stadionhoz egyedül villamosoztam, a csupa hazai szurkoló között csöndben üldögéltem. Amikor összetalálkozott a két szurkolótábor, és a felsorakozó rendőrök két oldalán szópárbaj alakult ki, a túloldalról átköszönt és a nevemen szólított egy diósgyőri. Már csak néhány megálló maradt a stadionig, mégis óráknak tűnt, mire odaértem. Évekkel később, 2004-ben Kaposvárra utaztunk öten egy autóban, amikor egy faluval a cél előtt egyszer csak az út mellett álló civil autó tetejére kitette a villogót a sofőr és elkezdett követni, majd amikor utolért, jelzett, hogy húzódjunk félre. Az egyik szurkolótársam „civilben” rendőr volt, vállalta, hogy rendezi az ügyet a kollégákkal. Amikor megtudta, hogy az autónak nemhogy érvényes zöldkártyája, de még forgalmija sincs, akkor talán megbánta, de ekkor közöltem vele, hogy valószínűleg azért szúrtak ki, mert hirtelen ötlettől vezérelve - a polgárőrnek hitt - rendőrökre öltöttem a nyelvem. Végül nem lett semmi gond, odaértünk a meccsre, de akárhányszor találkozunk, mindig kísért ez a történet.

- Hogy látod a mostani helyzetet Diósgyőrben?
- Éltem már át sokkal rosszabb helyzetet is, amikor nem az volt a kérdés, hogy hányadik helyen végez a csapat, hanem az, hogy lesz-e egyáltalán mérkőzés a következő héten. Egy, a sporthoz nálam sokkal jobban értő embertől hallottam, hogy ahol nem izzadsz meg, az nem sport. Sajnos már láttam olyan pályaszéli televíziós villáminterjút, ahol a játékos kilencvenpercnyi úgynevezett sportolás után nem volt izzadt. Én csak annyit szeretnék látni, hogy adjanak bele a srácok mindent, és akkor annak biztosan meglesz az eredménye és visszatérünk a helyes útra.

Szólj hozzá a DVTK hivatalos facebook oldalán!