Emlékszem az első focicsukámra, amit a szüleim vettek. Velem volt egész éjszaka az ágyam mellett.  A "kék könyvre", aki még emlékszik rá, az első igazolásomra 12 évesen. Akkor még nem volt U9, meg U19, csak serdülő és ifi. Mindet kipróbáltam.
Sosem felejtem el fiatalkori  edzőimet, akik elindítottak ezen a hosszú úton, Palicskó Tibi bácsit, akinek ezt az egészet köszönhetem, mert ha ő nem figyel fel rám, nem tudom, mi lenne most velem. Rengeteget tanultam azoktól az edzőktől, akikkel azután dolgoztam.
Ahogy először beléptem az első csapat öltözőjébe, az óriásokhoz egy törpe, aki nem talált magának helyet és, hogy észre ne vegyenek, leültem a sarokban a kukára.  Én voltam a "kicsi", aki vitte mindig a szerelést. Ma már nem én viszem, a fiatalok kiveszik a kezemből. Bárcsak még vihetném!
Örökre megmaradnak azok az évek, amikben volt öröm és bánat, szomorúság, vidámság, siker, kudarc, minden, ami a focihoz hozzátartozik.
Nem felejtem el azokat a játékostársaimat sem, akik közül már sokan nem játszanak, és akikkel, ha néha találkozom, megkérdezik:  "Vitya, meddig csinálod  még?" Nekik is üzenem: eddig.  Valami más kezdődik, amihez hozzá kell szoknom, ami új és mégsem új. Bezártam egy ajtót, de kinyitok egy másikat.

NEM FELEJTEM EL A SZURKOLÓKAT, AKIK MINDIG A CSAPAT MELLETT VOLTAK, AKIKEN SOHA NEM MÚLOTT SEMMI, AKIK NAGYON KRITIKUSAK, DE IMÁDJÁK EZT A CSAPATOT. 

Köszönöm nekik is és mindenkinek!

U.i: ha majd Balázs vagy Gergő  fiam egyszer kifut játékosként erre a pályára, kérem fogadják őket olyan szeretettel, ahogy engem fogadtak annak idején.

Vitelki Zoltán