- Hogyan kerültél kapcsolatba a Diósgyőrrel?

- A 70-es évek közepén édesapám hozott el először mérkőzésre. Hét vagy nyolc éves lehettem, és emlékszem gól nélküli döntetlent játszottunk a Vasassal azon a találkozón. Bár gólt nem láttam, nagyon meghatározó élmény volt számomra. Édesapám barátaival jártunk akkoriban, ugyanúgy, ahogy én is járok manapság a cimborákkal és a családommal. 15 éve vittem először a fiamat meccsre, a III. Kerület ellen. Azon a napon volt hat hónapos a kicsi, és 6-1-re nyertünk azon a mérkőzésen. A feleségem az ötödik gólnál kivitte a stadionból, mert annyira nagy volt az eufória a lelátón, hogy a gyerek folyamatosan sírt a nagy hangzavarban.

- Akkor a családod abszolút tolerálja a meccsre járást?

- Igen, teljesen. A feleségem öt évesen volt először meccsen, és számos élményt éltünk meg közösen a DVTK-val. Volt olyan eset, amikor kikaptunk a Dózsától hazai pályán. Akkor még volt példa egy kis meccs utáni adok-kapokra, és még az Andrássy úton a régi köves villamossínek voltak. Mi a feleségemmel az utolsók között hagytuk el a stadiont, és annyira szerelmesek voltunk, hogy amikor a nagykapun sétáltunk ki, mi ebben a kavics-záporban guggolva húzódtunk be a dobálók közé. De együtt éltük át például az Üllői úti 4-3-as győzelmet és még sok szép emlékünk volt közösen. A feleségem egyébként a 100-as iskolában pedagógus, és követve Juhász Tibor tanár úr példáját, nála is volt már példa arra - egy szerdai napon 2-1-re vertük akkor a Ferencvárost kupameccsen - hogy elengedte az egész osztályt a meccsre.

- Te is lógtál az iskolából?

- A Földes Ferenc Gimnázium tanulója voltam, és Juhász Tibi ének-zene tanárom annyira szerette a Diósgyőrt, hogy meccsnapon az egész osztályt elengedte az óráról, és kivétel nélkül mindannyian kijöttünk a stadionba szurkolni. Egy más világ volt az, kétségtelen. Egy csodálatos korszak.

 - A stadion melyik pontján szoktál helyet foglalni?

- Az egykori Napos Oldalon kezdtem „pályafutásom” a gólyalábas szektorokban. Hihetetlenül jó csapattal. A vidéki cimborákkal rendre a Paprikában találkoztunk, és onnan jöttünk együtt a stadionhoz. A Napos Oldalon a tizenhatossal egy magasságban, a legtetején volt sokáig a „székhelyem”. Egy ideig aztán jártunk az ultrák mellé is szurkolni. Most már több mint tíz éve a nyugdíjas szektorokba járunk. Külön öröm számomra, hogy rengeteg gyerek van ott közöttünk a lelátón. A magunk módján szurkolunk a gyerekekkel, akik nagyon remélem, hogy be is szippantották a levegőjét annak, ami körülveszi őket.

- Idegenbeli mérkőzéseken is ott vagy?

- Amíg nem volt családom, addig jártam idegenbe is természetesen. A hazai mérkőzéseken pedig szinte kötelező jelleggel itt voltam a stadionban. Miután családot alapítottam, idegenbe már nem tudtam úgy járni, mint azelőtt, hiszen a család lett az első.  Klasszikus idegenbeli túrákon jártam. Nyíregyháza, Ferencváros… Ez utóbbihoz kapcsolódik a legjobb élményem. A sokak által emlegetett 4-3-as győzelem az Üllői úton. Annak a meccsnek a körítése is fantasztikus volt. Felhívták már a meccs előtti napokban a figyelmünket, hogy mindenki vonattal utazzon Budapestre. Mi azonban annyira vadak voltunk, hogy az ongai polgármesterrel kooperálva, a helyi kisbusszal utaztunk az Üllői útra, körülbelül huszonöten. Farmerdzseki alá gyűrtük be a zászlókat, amikor kiszálltunk a Népligetnél, és vártuk a többieket, hiszen mi értünk fel az elsők között a fővárosba. Már melegítettek a csapatok, a lelátón azonban még alig voltak emberek. Diósgyőri részről senki nem volt a stadionnál, csak a mi társaságunk. Egyszer csak meghallottuk a metró aluljárójából a diósgyőri szurkolókat és gyorsan lementünk az aluljáró kijáratához. Az érkező szurkolók egytől-egyig kezet fogtak velünk.

- Mit jelent számodra a Diósgyőr?

- Libabőrt. Olyan érzéseket, ami nem adható át senkinek, aki jön az ország bármely más részéről, és bár elismerik azt a hangulatot, ami itt van, nem tudják átérezni azt, mit is jelent Diósgyőr-szurkolónak lenni. Meccsnapokon, amikor megcsörren a telefonom, rá sem kell néznem. Tudom, hogy valamelyik barátom hív, és egyértelmű az üzenet: meccsre kell menni. Azt jelenti, hogy vagy a Bakterban, vagy a Katában, vagy nálunk találkozunk. Az indulóban „a szerdától várom én ezt a szép napot” sorok. Ez valóban így van. Ezt az érzést nem tudod átadni a pesti rokonoknak, akik a Honvédnak szurkolnak. Sosem fogják átérezni, sosem fogják megérezni a Vasgyár illatát.

Egy magyar kisfiú, aki azt mondja, hogy a Barcelonának, vagy a Bayern Münchennek szurkol, sosem lesz valódi szurkoló, mert sosem fogja átélni, és magáénak érezni az igazi győzelmeket. Mondhatod te, hogy tagja vagy az adott klub fanklubjának, ha még meccsen nem voltál. Nekem is vannak kisebb magyar csapatok, akiknek szurkolok, de valódi szerelem sosem fog kialakulni velük, mert nem tudsz teljesen azonosulni vele.

Azt gondolom, egy csapatnak szurkolni állandó jelenlétet jelent. Amikor én eljövök a stadionba a meccsre, akkor a családomra tekintek, és a családomhoz jövök. Nem azért tartom magam nagy szurkolónak, mert reggel felkelek és végig nézem a különböző honlapokat, ami a DVTK-ról szól. Ebben úgy gondolom, benne kell élni. Nem teszek különbséget szurkolók között sem, olyan értelemben, hogy valaki divatszurkoló, vagy nem divatszurkoló, mert épp kevesebbet jön meccsre. 

Egy dolog fáj igazán a DVTK-val kapcsolatban, ami nem feltétlenül a DVTK nagy családjához köthető. Amikor megszűnt a csapat, és Ongán futballoztam, a körzetiben játszó csapathoz hívott Török Laci focizni, ám én már akkor elígérkeztem Hangácsra. Az első meccs a körzeti bajnokságban a Hangács-Diósgyőr volt, amely mérkőzésre a teljes ultratábor megjelent a pálya mellett, és végig buzdították a csapatukat. Fantasztikus élmény volt úgy játszani. A találkozót 1-0-ra megnyertük, de ami nekem a legjobban fáj, hogy zöld-fehér mezben kellett pályára lépnünk, hiszen ez volt a hangácsiak klubszíne. Zöld-fehérben a Diósgyőr ellen, a mai napig borzasztó rá visszagondolni…

Az összes batárom itt focizott akkor a DVTK-ban. Zselenák Zsolti, Homovics Tomi és még sokan mások. Nagyon jó meccseket játszottunk egymás ellen. Azon a találkozón nagyon haragudtak ránk az ultrák, hiszen megvertük a DVTK-t. Aztán beszélték egymás között, hogy nem bántanak minket, elvégre mi is diósgyőriek vagyunk, csak muszájból vagyunk zöld-fehérbe öltöztetve.

- Melyik volt szurkolóként a kedvenc csapatod?

- Gyerekkorom óta nagyon sok csapatot láttam már futballozni a DVTK-mezben, és mindegyik csapatot szerettem. Ha választanom kell, akkor talán a Tornyi-érában szereplő együttes volt a kedvencem. Talán mert az ő mérkőzésükre jártam a legtöbbet, mert ellenük edzőmeccsen még játszottam ongai színekben. A meccs után vendégül láttuk a csapatot egy vacsorára, ahová emlékszem, Egressy Gábor késve érkezett, mert a válogatott összetartásán volt. Ő és Kulcsár Sanyi ült velem szemben, és az asztal alatt adtunk át nekik egy-egy féldecit, mert a mester nem engedte meg a csapatnak, hogy alkoholt fogyasszon. Nagyszerű gárda volt.

- Kosárlabda és jégkorong-mérkőzésekre is jársz?

- Régebben kosárlabdára imádtam járni. Király Sanyi bácsi idejében fantasztikus élmény volt egy-egy kosármeccs, hiszen óriási feelingje volt ezeknek az összecsapásoknak. Főleg a rangadóknak, mondjuk a Sopron ellen.  Bár az alkatomnál fogva nem vagyok a kosárlabdával szoros kapcsolatban, de a testvéremmel nagyon sokat jártam a csarnokba. Mostanában ez már visszaszorult, ám a jégkorong találkozókra szívesen megyek a családdal, barátokkal.

- Milyen élményekkel búcsúztál a stadiontól, mennyire meghatározó számodra a Diósgyőr Stadion?

- Soha nem fűztem elképzeléseket ahhoz, hogy mi lesz a Diósgyőrrel a jövőben. Amikor holtszezon volt, és beszélték, hogy ezt igazoljuk, meg azt igazoljuk, engem az nem érdekelt. Majd az első meccsre, ha kimegyek, ott kifut 11 ember a pályára, és az a csapat lesz az, amelyiknek szurkolunk. Nem tudok azért mit tenni, hogy kit igazoljanak le, vagy kit küldjenek el. Erről beszélgethetnénk órákig, úgyis a klubvezetés dönti el ezeket a kérdéseket. Ugyanez az álláspontom a stadionnal kapcsolatban is. Felépült egy stadion anno, amit lebontottak, átépítettek. Most pedig teljesen a földig rombolták, hogy aztán felépítsenek egy modern arénát. Ez egy folyamat, aminek a részesei, külső szemlélői és haszonélvezői vagyunk mi, szurkolók. Én szurkoltam a régi stadionban is, fogok szurkolni az újban is, de ha ne adj’ Isten egy földkupacról kell nézni a meccset, én akkor is ki fogok menni, és szurkolni fogok a Diósgyőrnek. Ha valamit mondani lehet az új arénáról, akkor azt szeretném, hogy olyan legyen, amit ha megtöltünk, akkor otthonos legyen.