- Mivel telnek mostanában Paradiz Viktória napjai?
- Anno 24 évesen érkeztem Diósgyőrbe, és most már 24 éve élek Magyarországon. Pályafutásom befejezése után kilencedik éve az Avasi Gimnáziumban dolgozom, a még Ukrajnában szerzett tanári diplomámat hasznosítom. Az első évben, 2004-ben az iskola kosárlabdacsapatát edzettem, majd a szülés után az edzősködés mellett (tavalyelőtt országos döntőben szerepeltünk a lányokkal, most fiúcsapatom van) testnevelést tanítok.
- A mobiltelefon, az internet és a kiépült menedzserhálózatok korában nehezen elképzelhető, hogy ezek előtt hogyan lehetett egyik országból a másikba igazolni. Egy kosaras hogyan került 1992-ben Ukrajnából Diósgyőrbe?
- Egy korábbi kijevi edzőm javaslatára több klub is érdeklődött irántam, jártam próbajátékon Diósgyőrben, Lengyelországban, Csehszlovákiában, és még Izraelbe is hívott egy másik volt edzőm. Amikor megérkezett a DVTK-tól a meghívólevél, nem gondolkodtam tovább, elfogadtam az ajánlatot.
- Milyenek voltak az első benyomások?
- Rettentően kemény edzéseket tartott Király Sándor. Ukrajnában is rendesen dolgoztunk, a lembergi csapatban midig én futottam elöl az edzéseken, itt pedig majdnem a sor végén kullogtam. Időbe telt, amíg fel tudtam venni a ritmust. A második élmény, hogy egy mukkot sem értettem magyarul, pedig irányítóként különösen fontos volt, hogy pontosan értsem, mit kér tőlem az edzőm. Szerencsém volt a csapattársaimmal, mert többé-kevésbé mindenki beszélt oroszul, és annyira segítőkészek voltak. Ambrus Erzsébet, Bakai Eszter, Madaras Judit, Németh Dóra, Molnár Krisztina, Wild Nóra - számomra ez volt a legjobb csapat. Lehet, hogy közrejátszott ebben az is, hogy ők voltak az első diósgyőri csapattársaim, de inkább amiatt emlékszem szívesen rájuk, mert olyanok voltunk, mint egy összetartó család. Később is jól éreztem magam, és voltak még kiváló csapattársaim, mint Judy Mosley vagy Lady Hardmon, de az első a leg. Hamar megtanultam pár szót magyarul, így még inkább megértették a társak, hogy mit akarok mondani, például a hármas-nyolcas helyett rendre harmincnyolcast mondtam, de tudták miről van szó, majd ahogy telt az idő, egyre inkább megértettük egymást szavak nélkül is. Nem győzöm hangsúlyozni, milyen jó játékosok alkották a csapatot!
- Jöttek is a sikerek szép sorban!
- Az első idényt bajnoki bronzzal zártuk, viszont megnyertük a klubtörténet első Magyar Kupáját. Számomra azért is emlékezetes a kupadöntő, mert engem választottak a legjobb játékosnak. A következő évben megvédtük a kupát, és bajnoki döntőt is játszhattunk, ott sajnos alulmaradtunk a Tungsrammal szemben. Ezt követően újra bronzérmet nyertünk, az 1995/1996-os idényben pedig ezüstöt, ekkor a pécsi csapat állt az utunkba a döntőben. Később játszottam még Baján és Kecskeméten, majd 2000-ben visszahívtak Diósgyőrbe, de már nem ment úgy a játék, ezért inkább lezártam a profi karrierem.
- Maradt hiányérzet?
- Nagyon sajnálom, hogy bár többször is közel jártunk a bajnoki címhez, egyszer sem sikerült az első helyen végezni. Hiába voltunk esélyesek, talán a játékosállományunk is nekünk volt erősebb, mégsem tudtuk bajnoki címmel megörvendeztetni a szurkolókat. De így sem vagyok szomorú, otthon tele van a vitrinem - persze egy aranyéremnek azért biztosan tudtam volna helyet szorítani.
- Aki a kilencvenes években járt kosármeccsen, az a mai napig biztosan fel tudja idézni, hogy egy távoli tripla után zúg a lelátó: Ria, Ria Viktória! Milyen érzés volt?
- Mert ha még csak a sportcsarnokban kiabálták volna, de egyszer edzésre buszoztam, amikor felismertek a szurkolók, és a jármű hátuljából felhangzott a Ria, Ria Viktória! A szovjet bajnokságban mindig azzal vicceltünk, hogy olyan a meccs, mint egy temetés, csak az ismerősök és a rokonok jöttek el. Miskolcon viszont rengeteg szurkoló járt a meccseinkre, nem tudom leírni azt az érzést, amikor tombolt a lelátó. Nemrégiben jártam a sportcsarnokban, majdnem elsírtam magam, amikor megrohantak az emlékek. Legszívesebben ismét beálltam volna.
- Ment volna a játék?
- Kezdő edzőként és tanárként sokszor egyszerűbb volt bemutatni a gyakorlatokat, mint elmagyarázni, és a mai napig beszállok az edzéseken, igaz ritkuló számban. Nehezen fogadom el a megmásíthatatlan tényt, hogy már nem játékos, hanem edző, tanár vagyok. Ezért nem is kételkedtem magamban, amikor az egykori társak hívtak idén tavasszal az újvidéki veterán kosárlabda Európa-bajnokságra. Persze mindig újra és újra megtapasztalom, hogy fejben még tudom, hogyan kell megcsinálni a cselt, melyik résen tudok betörni a palánk alá, azonban a testem már nem mindig engedelmeskedik. Úgy éreztem, megyek, mint a golyó, a társak pedig azt kérdezték, miért lassítottam le a sprint végén. A sebességet nem számolva azért visszajöttek a régi mozdulatok, olyan ez, mint a kerékpározás: nem lehet elfelejteni.
- A hárompontos dobások azért beestek még?
- Be, de nem olyan százalékban, mint régen. Aktív játékosként rengeteget gyakoroltam, valamivel ki kellett egyenlítenem a magasságomból adódó hátrányt, ezért rendre korábban érkeztem az edzésre, és a többiek után távoztam. Megtanultam elég pontosan dobni, ez volt az én erősségem. Azt mondták az edzőim, hogy jóval a hárompontos vonalon túlról dobjak, ahol még fel sem vesz az ellenfél, ha mégis közel jön a védő, akkor pedig egy gyors csel után a hármas vonalról jöhet a tempódobás.
- Milyen érzés volt újra a régi társakkal játszani?
- Aktív játékosként sajnos kevesebbszer szerepeltem a válogatottban, mint szerettem volna, az 1995-ös Eb-ről például sérülés miatt maradtam le, pedig Ukrajna aranyérmet nyert, és utazhattunk a következő évi olimpiára. Atlantában már én is a csapattal tarthattam, és legjobb európaiként a 4. helyen végeztünk. Jó volt ismét találkozni a társakkal, a 45 év fölötti kategóriában ezúttal ezüstérmet nyertünk.
- Amikor a Murtaz Dausvilivel készül interjúnál segített áthidalni a nyelvi nehézségeket, akkor azzal biztatta a grúz labdarúgót, hogy itt az élő példa, meg lehet tanulni magyarul is.
- Úgy szoktam fogalmazni, hogy még mindig tanulok magyarul, szinte nem is múlik el úgy nap, hogy ne bővülne a szókincsem. Ahogy említettem, sokat segítettek a csapattársak, én pedig kellőképpen rámenős voltam, és nem hagytam őket, amíg el nem magyaráztak egy-egy kifejezést. A döntő lökést pedig a későbbi férjem adta meg, amikor őt megismertem, attól a pillanattól ugrásszerűen javult a magyar nyelvtudásom. (Ezt alá tudom támasztani, mert nem csak helyesen, hanem kifejezettem választékosan beszél magyarul Paradiz Viktória - a szerk.) Anyukámmal álmomban oroszul szoktam beszélni, de ha aktuális dolgokról álmodom, akkor már magyarul teszem.
- A hétvégén elbúcsúzott a Diósgyőri Stadion, milyen emlékek maradnak belőle?
- De sok kört lefutottam a rekortánon! Akkoriban nem messze, a Bokréta utcában laktam, és előfordult, hogy “bemelegítésként” Cooper-tesztet futottunk. A saját káromon tanultam meg, hogy edzés előtt nem szabad reggelizni, mert viszontláthatja az ember. Focimeccsen viszont csak egyszer jártam. A találkozó után összeverekedtek a rendőrök és a szurkolók, én pedig odaszóltam, hogy engedjék el a fiút. Erre nekem estek volna a rendőrök, de sikerült elfutnom. Viszont nem messze lakom, mindig hallom, ha gólt lő a DVTK.
A labdarúgók és a kosárlabdázók között mindig is jó volt a viszony, elég csak a két házaspárra Lakosa Editre és Kuttor Attilára, valamint Bakai Eszterre és Dancs Attilára gondolni. Két honfitársam is játszott abban az időben a DVTK-ban, Szergej Szvisztun és Vladimir Parhomenko, utóbbi feleségének a barátnője - akivel utóbb én is barátságba kerültem - mutatott be egy gyerekkori barátjának. Ma ő a férjem és a fiam apja. Soha nem szerettem, ha rokonaim kijárnak a meccseimre, anyukám egyszer sem látott játszani. A férjem - akinek egyébként semmi köze a sporthoz - azonban mindenképpen látni szerezett volna, ezért szó szerint bujkált. Mindig csak utána tudtam meg, hogy ott volt.
Paradiz Viktória
1997-2000 Kecskemét
1996-1997 Baja
1995/1996 DKSK
1994/1995 DKSK-SeM
1993/1994 DKSK-SeM
1992/1993 DKSK-SeM
1991/1992 Lviv
1976-1991 Sztal Dnyipropetrovszk
Fotók:
Boros Árpád: Képeskönyv a diósgyőri női kosárlabdázás történetéből
Szólj hozzá a DVTK hivatalos facebook oldalán!
